Prológus.

"Stiles, te vagy az egyetlen, aki mindig kitalálja" - Ez az egy gondolat járt Stiles fejében, amióta Lydia egy légtérben tartózkodik vele.
- Stiles, szólalj már meg. - hallotta a való életben Lydia selymes hangját, mely számára egy szépen zengő zene volt. Stiles továbbra sem szólalt meg, tovább zakatolt az agya mindenféle megoldatlan rejtélyen, amit e város tartogat. - Reménytelen eset vagy. - rázta hitetlenkedve a vörös szépség a fejét, majd táskáját felkapva elindult az ajtó felé.
- Várj! - kiáltott utána, majd köhintett, mert a sok idei némaság után rekedtes hang jött ki csak a torkán. - Maradj. Kérlek. - Lydia megtorpant az ajtóban, és lassan a fiú felé fordult.
- Ha örökre csendben maradsz, nincs értelme. - emelte fel kissé a hangját. - Allison meghalt! A legjobb barátnőm, az egyetlen ember aki ott volt velem mindig, elment. És még csak egy utolsó pillanatra se láthattam. - nézett fel a plafonra megakadályozóul, hogy a könnycseppek lecsorduljanak az arcán. - Még Aiden sincs már.. Minden amim van az te vagy! - Stiles a szavak hallatán odalépdelt a lányhoz, és szorosan megölelte. Az odáig tartó kis úton a fejében a csók gondolata és az ölelés gondolata csatát vívtak, majd a második lehetőség nyert. Lydia az elején kicsit hezitált, de a végén engedett szívének, és Stiles karjaiban sírta el magát. Stiles egy csókot nyomott a homlokára, s egy kicsit eltolta magától Lydia-t.
- Mondtam már, hogy gyönyörű vagy amikor sírsz? - egy kicsi mosoly jelent meg az arcán, és letörölte a következő megjelenő könnyet Lydia szeme sarkában.
- Akkor még egy ideig gyönyörű leszek, mert nem bírom abbahagyni. - kuncogott kínosan, és törölte meg a szemeit helyet hagyva a többi könnycseppnek amit ejt gyászul.
- Szerintem mindenhogy gyönyörű vagy. - vágyakozóan nézett az eper szőke hajú angyalra, fejében milliónyi gondolattal, mik mind azt súgták, hogy csókolja meg. Pár pillanatra elvesztek egymás tekintetében, várva valamire. Végén Stiles átkarolta a lány derekát, szorosan magához húzta, és egy hosszadalmas csókot lehelt Lydia ajkaira. Lydia fejében egy pillanat alatt eltűnt minden, és csak a pillanatért élt, amit a fiúval élt át. Karjait a nyaka köré fonta, beletúrt a hajába.
- El sem tudod képzelni mióta várok erre a pillanatra. - emelte el Stiles az ajkait, majd a homlokát összeérintve Lydia homlokával a szemébe nézett.
- Mióta? - látszódott a szemében meglepettség, és várva várta a fiú válaszát.
- Lydia. Harmadik osztály óta beléd vagyok esve. - suttogta Stiles és lassan vette a levegőt, a szíve pedig egyre gyorsabban vert a lány miatt.